A négy és fél éves Ellen nem tud beilleszkedni az óvodában: ő már tud írni, olvasni és számolni is, a többiek viszont nem. A szülők nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a dolognak, az óvónő pedig mindenáron el akarja érni, hogy a kislány úgy viselkedjen, mint a saját korosztályának többi tagja. Egy másik eset: az általános iskola első osztályába belépve a kisfiú már tud írni, így látványosan és hangosan végigunatkozza az órákat. A tanító ahelyett, hogy személyre szabott feladatokkal, valódi kihívásokkal kínálná meg, a szülőknek panaszkodik, hogy gyermekük zavarja az óráit.
És álljon itt egy olyan történet is, ami jól végződött: a szülők, látva hároméves gyermekük kiemelkedő szellemi képességeit, tehetséggondozó szakemberhez fordultak. A pedagógus megerősítette őket abban, hogy a lehető legjobb úton járnak, amikor hagyják szabadon fejlődni gyermeküket, hiszen így várhatóan egészséges, gazdag lelkivilágú felnőtt válik majd belőle.
Az európai tehetséggondozás élő klasszikusai, a német Franz Mönks és a holland Irene Ypenburg ilyen és hasonló esetekről számolnak be a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége (MATEHETSZ) által megjelentetett
Géniusz Könyvek sorozat 22. kötetében. A Ha tehetséges a gyerek… Útmutató szülőknek és tanároknak című, több mint egy tucat nyelven kiadott kötet legfőbb érdeme, hogy a gyakorló szülőket és a pedagógusokat egyaránt megszólítja, amikor közérthető nyelven, olvasmányos stílusban számol be olyan jelekről, amelyek a gyermekeik fejlődésére alaposan odafigyelő szülőket is elbizonytalaníthatják: vajon mindent jól csinálunk?
A szerzőpáros kötetéből az derül ki, hogy sajnálatosan sokszor értjük félre azokat a jelzéseket, melyeket a kiemelkedően tehetséges gyerekek felénk, a család és az iskola felé küldenek. Gyógymódjaink sokszor inkább akadályozzák, semmint segítik a fejlődésüket, de ez nem is meglepő, hiszen iskoláink nem kellőképpen felkészültek az átlagtól eltérő képességekkel rendelkező gyerekek kezelésére. A könyv idézi tanár szakot végzett, a pedagógusi pálya elején álló fiatalok véleményét is, akik szerint a problémás, nehezen kezelhető diákokról ugyan esett szó az egyetemi órákon, de a kiemelkedően tehetségesekről nem vagy csak alig.
Különösen zavarba ejtő, ha az említett, a képzeletbeli skála két végén elhelyezkedő kategória (látszólag) egybecsúszik. Csúnya íráskép, tanulási és beilleszkedési zavarok, türelmetlenség az iskolában és otthon – a szerzők meggyőzően bizonyítják, hogy ezek a tehetség egyértelmű jelei is lehetnek. Megdöbbentő példáról számolnak be egy németországi eset kapcsán, amikor egy nagyon tehetséges fiút értelmi fogyatékosok között helyeztek el, miközben csak arról volt szó, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy megértse: miért más ez a gyerek, mint a többiek?
Az átlagostól való eltérés elfogadása a szülők, a tanárok és a kortársak számára az egyik legnagyobb kihívást jelentő feladat a kiemelkedő tehetséggel való szembesüléskor. Az elméleti és történeti hátteret is világosan felvázoló könyv segít a látszólagos akadály erénnyé alakításában, amikor arról beszél, hogyan lehet beilleszteni a tehetséges gyerekekkel foglalkozó szakemberek tapasztalatait a nevelői munkába. A könyv szerzői az ösztönzésben és a fejlesztésben hisznek, de arról is írnak, hogy semmit sem szabad erőltetni, nehogy dacreakciót váltsunk ki a gyermekből: ne kérjük számon saját sikertelenségünket a gyermekeinken…
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tehetség önmagában még nem teljesítmény, csupán egy esély. Egy olyan lehetőség, aminek a beteljesítése a család, az iskola és a baráti kör közös feladata lehet, de szükség van hozzá a gyermek oldaláról a kiemelkedő intellektuális képességeken túl a kreativitásra és a megfelelő belső motivációra is. Az esélyből úgy lesz teljesítmény, ha a motivált gyermek a környezet segítő támogatását élvezve juthat előbbre. Ebben azonban sokszor nem eredményes az iskolarendszeren belüli oktatás, a szerzők ehelyett a személyre szabott nevelés, a tehetségfejlesztés és -gondozás hívei, melynek kapcsán megjegyzik, hogy Európában a kétezres évek közepére Németország mellett Magyarország ért el vitán felüli eredményeket.
A kötet elsősorban a kiemelkedő intellektuális képességekkel rendelkező gyermekekkel foglalkozik. Ők azok, akik már nagyon korán szinte szomjazzák a tudást, akik mindenre kíváncsiak, így aztán egyszerre akár több dologgal is foglalkoznak. Jó emlékezőtehetségük mellett humoruk is van, sőt már korán gondolkodnak az élet értelméről is, vagyis reflektálnak önmagukra és helyzetükre a világban. Nem ritka közöttük az, hogy maguktól tanulnak meg írni és olvasni, esetleg saját számítási rendszert dolgoznak ki. Ez utóbbival persze gyakran kétségbeesésbe döntik a számtanórán a tanítójukat, miközben a kölcsönös elfogadás lenne igazán gyümölcsöző mindkét fél számára. A pedagógusoknak be kell látniuk, hogy nincs benne minden a tankönyvekben, a gyermeket pedig rá kell vezetni, hogy a fejlődés valójában az „adok-kapok” rendszere szerint működik: ha te segítesz nekem, én is segítek neked…
Persze van élet az iskolán túl is: Mönks és Ypenburg a tanórán kívüli fejlesztés lehetőségeiről is beszámol, elismerve azt, hogy korántsem mindegy, milyen pedagógiai és anyagi körülmények között nő fel a gyermekünk. Egy fejlődő ország világtól elvágott kis falujában tengődni vagy egy nyugat-európai nagyvárosban az értelmiségi elithez tartozó szülők gyermekeként felcseperedni – nem kell részleteznünk, hogy a lehetőségek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint ég és föld.
A szerzők kötetük végén leszögezik: amit leírtak, nem olvasható kipróbált receptek biztos sikerre ítélt gyűjteményeként. „A nevelés soha nem receptek alkalmazásából áll, hiszen minden gyermek, így a kiemelkedően tehetséges gyermek is egyedi, aki a számára megfelelő egyedi nevelést igényli, és akit a szülőknek és a tanároknak megfelelően kell fejleszteniük és segíteniük.” Mönks és Ypenburg könyve segít az első közös lépések megtételében.
