Akadálymentes verzió
Menü megnyitása

Nem esik nehezemre, a Jóisten sem ver meg érte, mért ne segítenék?

2017. február 16.

Beszélgetés Dancsó János maconkai asztalosmesterrel, a Matehetsz Genius Loci díjazottjával mesterségbeli tudásról, tehetségről, a szakoktató gyakran nem köznapi élményeiről és egyéni utakon futó gondolatmenetéből leszűrt tanulságokról. 

A beszélgetést nagy veszteséggel adjuk közre, mert se a Nógrádban beszélt hangzó nyelv szépségét nem tudjuk megosztani, se – terjedelmi okokból - a Dancsó mester szerkesztés nélküli gondolatmenetét, akinél pedig – ahogy fogalmazott – „zsebben a szó”. Esetleg úgy gondolod, neked ez a beszélgetés nem szól, mert te tudós ember vagy, leszel. De szól, sőt: annál inkább.

A gazdaság egyik motorja a magas szintű szakképzés. Hogyan értékeli a gazdaság a szakképzés eredményeit?

A gazdaság türelmetlen, mert nagyon nagy pörgésben van, hihetetlenül gyorsan jönnek az új technikai eszközök – tankönyvekkel lehetetlen is követni. A gazdaság sajnos azt is hiszi, hogy a fiatal kijön a szakképzésből, és a szakmájában már mindent tud. A jogász, az orvos csak a diplomaszerzés után évekkel teszi le a szakvizsgáját. Ez így van a szakképzésben is. A gyerekek a képzésből kilépve csak öt évvel később jelentkezhetnek mestervizsgára, tehát 8 év tanulás múltán. A jellemző tapasztalat mégis az, hogy csak 10-15 év után mernek erre vállalkozni. Már kezd ennek visszajönni a rangja, de vissza is kell adni. A mester szintű tudást megszerzésének a lehetőségét viszont a vállalatnak kell hozzáadni.

Régóta szorgalmazom, hogy a mesterlevelet ismerjék el a műszaki főiskolával egyenértékűnek. Ahogy az elméleti tudást az egyetemi padokban lehet megszerezni, a manuális műveltséget csak munkaasztal mellett. De tovább megyek: egy igazi mester, aki önálló gondolattal rendelkezik, meg tudja tervezni a termékét, le tudja gyártani, ki tudja szállítani, be tudja építeni, az van olyan tudás, mint egy 3-5 évet tanult mérnöké. Nem biztos, hogy egy főiskolásnak tanítanak iparjogot, munkajogot, megrendelőkkel történő tárgyalást, ezt egy mesternek tudni kell. Műveltségben? Az asztalos szakmában 40 fajta bútorstílust kell tudni felismerni. Hány más szakma tudja ezeket – netán a mesterségbeli tudás mélységével - megkülönböztetni? A nemzetközi szakmai versenyeken világbajnok fiatalokat épp úgy meg kellene becsülni, mint az elméleti versenyek győzteseit vagy a sportolókat. Anyagilag és erkölcsileg is.

Ha valahol nagyobb közbeszerzéses munkán dolgozom, öt év garanciát adok, csak annak leteltével kapom meg a munkadíjam 10 %-át. Addig vissza kell mennem ingyen helyrehozni, ha baj van. Hány diplomás szakma ad a munkájára garanciát?

Hogy áll a szakmai utánpótlás nevelése?

Az ötvenes években felszámolták azt a hagyományt, amelyikben apáról fiúra szállt a mesterség: asztalosmestertől a kőművesig, szabómestertől a fodrászig a fiúk örökölték a mesterségbeli tudást, márpedig ennél nagyobb iskolát az élet létrehozni nem tud. Ezután a szakképzésbe sajnos a gyengébb felkészültségűek jöttek, és belőlük a gazdaság vagy tudott megfelelő szakembereket faragni, vagy nem, sokan nem is maradtak a szakmában. Ha nem tudunk minőségi szakképzést létrehozni, gondban leszünk. A kamara nagyon jól teszi most, hogy szigorítja a képzőhelyek minőségi követelményeit, és ellenőrzi, hogy a vállalkozó valóban a szakmára tanítja a gyermeket vagy söprögetni.

Mely pontokon látja szükségesnek a szakképzésbe való beavatkozást a színvonal javítására?

Sajnos az általános iskolai oktatásból kivették a technikaórát, ami munkára nevel, és elősegíti, hogy ki tudjanak bontakozni az élet minden területére olyan tehetségek, képességek a gyerekekből, hogy a kétkezi, manuális műveltség sikerén át meg lehessen fertőzni valamelyik szakmával, aztán abba az irányba segíteni.

Nagyon fontosnak tartanám a rajzórát is, hiszen a rajzzal az önálló gondolatot ki lehet fejezni, megnézni, a gyerek térben lát-e. Ha ezeket szem előtt tartanánk - tudom, mert tapasztaltam -, nagyon sok tehetséget fel tudnánk fedezni. De úgy látom, hogy a Matehetsz az egyetlen, amely 2009-ben, köszönhetően Bajor Péternek, fölkarolta a magyar szakképzés gondjának egy részét, a tehetséggondozást.

A szakképzésben látható problémákat soron kívül helyre kell hozni. Ehhez türelem is kell, nem kapkodhatunk, mert rengeteget költöttünk rá, és nem hozott megfelelő eredményt. Na de hogyan?

A pályaorientációnál látom a legtöbb problémát. A Matehetszet ki kell emelnem, hiszen két éve rendkívül sikeres másfél hónapon át tartó olyan kisinas tábor volt nálam, amelyen 95 gyerek vett részt hetes turnusváltással az anyaországból, Felvidékről és Erdélyországból. Oklevelet kaptak a gyerekek a tábor után, amit készítettek, elvitték, és nagyon sok szülőtől kaptam köszönőlevelet. Köszönik, hogy segítettem a gyereknek eldönteni, hogy mi akar lenni. Lányok is. Sajnos a múlt évben anyagi okok miatt nem lehetett ilyen tábort szervezni. Próbálok lobbizni a magam módján intézményeknél, hogy segítsék ezt a munkát, de sikertelenül.

Két éve a Matehetsz segítségével módom volt Finnországban tanulmányozni az alapfokú oktatást és a szakmunkásképzést. A szakképzési centrumban 5100 gyerek tanult közel 50 szakmát, náluk a gyerekek mintegy 60 %-a megy a szakképzésbe. Ott olyan komolyan veszik a technikaórát, hogy nagyon sok magyar tanműhely elbújhat mellettük.

Továbbra is kényelmetlen kérdés a társadalomban: ki vállalja az áldozatát a szakképzésnek? Mindannyiunknak vállalnia kell, mert a jövőnk a tét - a szakképzés fontos pillére minden erős gazdaságnak. Nem mondhatja a vállalkozás, hogy nem csinálja, mert a gyerek tönkreteszi az anyagomat. Nem kell leszidni, kedvét szegni – türelemmel adni kell neki másikat. Azt sem várhatjuk, hogy kikerülve a képzésből annyit tudjon, mint én. Ahhoz nekem kellett 46 év a tanulóévekkel! De megéri türelmesnek lenni.

Hogy áll a szakmai tehetségek felismerése, gondozása?

A tehetség ott kezdődik, ha van önálló gondolata. Akkor már egyéniség. Amikor pár éve óvodások voltak nálam műhelylátogatáson, a végén fakorongokat és pálcikákat adtam nekik. Az egyik hároméves fiú mindjárt kirakott belőle egy embert. Ott kezdődik el a tehetség. Már abban a pici korban érdemes foglalkozni velük.

A saját bátonyterenyei műhelyemben 360-370 gyereket tanítottam meg faipari szakmákra. Most lesz 10 éves a Szakmasztár fesztiválunk, amin mintegy negyven szakmában közel 400 gyerek fog versenyezni. Jövőre itt lesz az Európa-bajokság. Köszönhetően a volt tanítványoknak, a három asztalos gyerek Belgiumban elhozott 4 aranyérmet, és az összes európai ország közül előre tudtunk ugrani a 6. helyre. Sajnos most megint visszaestünk, mert csodák nincsenek. Ha több szervezet, intézmény és a kormányzat ebben támogatná a Matehetszet, meg lehetne keresni azokat a gyorsan járható utakat, amin a szakképzésbe még több tehetséges gyermeket be lehetne hozni.

A munkaruhámban, kis teherautómmal nem biztos, hogy példaképp vagyok egy fiatalnak. Sokkal inkább példaképe az a fiatal, aki plázában árulja a kábítószert, tele van pénzzel, Audival jár és aranylánccal. Ezen a szemléleten nekünk, felnőtteknek kell változtatni jó példákkal, mindenekelőtt úgy, ahogy a Matehetsz teszi. Javasoltam is, hogy meg kell a Matehetszen belül alakítani a Szakmunkástanulók Tehetségtanácsát.

A normál oktatásban nem képezhető fiatalok szakmatanulása és foglalkoztatása nemcsak az ő életük alakulása, önbecsülésük szempontjából fontos, hanem alapvető gazdasági kérdés is. Ha a gazdaság hasznos résztvevői lehetnek, nem kényszerülnek a szociális rendszer igen szerény szintű eltartottaivá válni.

A svájci bicska világmárka. A gyártó üzemben értelmileg sérültekkel tesztelik a vágófelületeket. Ők hatalmas kitartással és szemnek követhetetlen sebességgel nyitják-csukják a pengéket, vágják velük el a másik kezükkel levegőbe emelt újságpapírokat, és ezzel a gyártási folyamat egyik legfontosabb elemének, a minőségellenőrzésnek a kulcsszereplői. Tovább menve: közismertek az autisták egy részének egészen kivételes speciális képességei. Ezek olyanfajta képességek olyanfajta foglalkoztatás lehetőségével, amelyben egy egészségesen fejlődő fiatal talán nem is versenyképes, de erre nincs is szükség, hisz ott vannak ezek a náluk alkalmasabb, kivételes adottságú, képességű fiatalok. Magyarországon még nincs valódi áttörés a képzésük, foglalkoztatásuk terén. Hogyan kezdett autista fiatalok képzésébe?

Autista gyerekekkel jó 10 éve foglalkozom. A szomszéd faluban született egy autista kisfiú. Ma 22 éves. Felvettem bútorasztalosnak, és olyan szép eredmény lett, hogy országos 3. lett a Szakmasztár Fesztiválon. El is vittem magammal Finnországba. Közben elment a híre szakmai berkeken belül, hogy foglalkozom autista gyerekekkel. Aztán került mellé egy gyöngyösi 33 éves fiatal, az anyukája hozta el. Aztán elment a híre Győr mellé, onnan is került egy gyerek. A Nógrád megyében működő Szent József Katolikus Szakközépiskola és Szakiskolából is jöttek páran. Végül is egy kivételével, mind szépem elvégezte. Érdekes, milyen hihetetlen koncentrálóképességük van. És ha megcsinálnak valamit szépen, nagyon precízen, milliméterre, annak őszintén tudnak örülni. Hihetetlen energiákat tudtam a lelkükbe tenni, hogy sikerélményük volt. Szülők mondják is, hogy a Dancsó-cseppek gyógyítják a gyereket. Általában hétvégén foglalkozom velük, szombat, vasárnap a szabadidőmben 2-3 órát, melyik hogy bírja. Van, amelyik fáradékonyabb, van, amelyik nyitott, van, amelyik bezárkózott, nem bírja a közösséget - azokkal egy személyben foglalkozom -, van, amelyik hiperaktív, izgága-mozgékony, tehát mindegyiknél meg kell keresnem azt a feladatot, gondolatmenetet, hozzászólást, hogy hogy tudom lekötni, megnyerni.

Táborba is mennek, hogy közösségben is legyenek. Előtte a többieket felkészítem, hogy hogyan kell velük viselkedni és szépen beszélni, és akkor ott szépen kibontakoznak, kitárulkoznak. A szülők is boldogok. Határtalan öröm, hogy feloldódnak, nem akarnak hazamenni, elviszik, amit csináltak, fölhívnak telefonon. Az egyik felhív éjszaka két órakor. Elmondja, hogy milyen borotvája van, milyen pizzát evett a plázában, megkérdi, hogy van a kutyám, hogy van a lányom. Mondja a feleségem: Miért hallgatod végig? Végighallgatom, mert akkor látja, hogy valaki foglalkozik vele, attól kinyílik a lelke, és gyógyul. Kis lépések ezek, de kellenek.

Mondtam vállalkozóknak is, hogy nyilván egy gyárba gépsor mögé nem lehet őket betenni, kézműves iparágakban viszont lehet őket foglalkoztatni, mert lelkiismeretesek, becsületesek és precízek. Nagyon sok olyan kétkezi munkát igényelő szakmába mehetnének, mint például a cipész, a pék. Finom, kicsi kézműves asztalos munkákba, dísztárgyak készítésébe is be lehet őket vonni. A Szakmasztáron most is ott lesz a két autista gyerek, elhozzák a munkájukat kiállítani. Az egyiküknek mondtam, hogy versenyezzen, csak ő nem bírja a napi 10 órát végigdolgozni.

Mondhatjuk, hogy vannak köztük tehetségesek?

Egyiküknek megmutattam egy nagyon bonyolult műveletsort, végigcsinálta ugyanannyi idő alatt, mint én, és amikor szakemberek elé tettem, az ő munkáját jobbnak értékelték, mint az enyémet. Szombaton vagy vasárnap, amikor nálam jár, szó szerint gyógyulva megy haza: jó a kedve, nincs elkeseredve. Bár az anyukája otthon berendezett neki egy asztalos műhelyt, a gyerek már arra próbálja rábírni, hogy adják el a házat, költözzenek oda hozzám, úgyhogy sokszor torokszorító érzés is a siker. Nem vagyok orvos, de erre van szükségük, úgyhogy ha ilyenek gyerekek akadnak, nem utasítom el. Egy simogatás, egy dicséret, egy pohár üdítő nekik olyan, mint a gyógyszer. Mondják, az állatok is nagyon sokat segítenek a lelki gondozásban, nálam ezt a fontos a szerepet kutyám kapta, próbálom összeszoktatni mindegyikkel.

Bakos Ádám Dorogházáról kint volt velem Finnországban, 1500 fotót készített, de olyanokat, hogy azt hitték róla, profi fotós. Pécsett van kiállítása. Hazafelé azt kérdezte, csinálhat-e ő túrakenut. Volt sok hulladékom. Csinálhatsz, mondom, de honnan tudod? Azt felelte, hogy Finnországban látta, amikor a hajóépítő műhelyben járkáltunk. Tavasszal tesszük vízre az 5 méter 75 centis túrakenut. Az állam leesett, hogy hogy a csudába tudta ezt így megjegyezni! Magától, precízen, hogy mit tesz az hajó orrára, hogy ne sérüljön meg, hogy férjenek bele ketten, hol lesz az üdítő, hogy teszi a vízre. Szenzációs!

Tőlem 20 kilométerre van a csécsi kastély. Azt egy család megvette, ahol van egy autista fiú. Megtudta az édesapja, hogy azt a kastély 20 éve én újítottam, és akar építeni egy 16 fős autista tanműhelyt. Lehet, hogy a nyugdíjas évekig elmegyek oda a gyerekekhez, mert mondom, érdekes egy világ. A gépeket is potom pénzért felajánlom a műhelyhez. Próbálok segíteni ezeknek a gyerekeknek, meg szülőknek a magam módján, mert nem esik nehezemre, a jóisten nem ver meg érte, mért ne segítenék? Annyival én nem vagyok szegényebb, inkább csak lelkiekben gazdagabb, meg az is leszek, meg mint mondtam már, a gyerekek megadták azt a kitüntetést, amit ember alkotta kitüntetés meg nem ad, igaz, a Matehetszen kívül másnak eszébe se jut.

Jelentős szemléletváltásra van szükség a lányok szakképzésében is. A lányok hogy állnak az asztalos mesterséggel?

Európában a leghíresebb intarziakészítő Török Jolán. Egyébként a bútorasztalos szakmát Finnországban láttam, ott a kárpitosok, esztergályosok, színházi díszletkészítők csak lányok voltak, az asztalosoknál a fele lány.  Amit nálunk megszüntettek: képkeretező – üveges – a finneknél csak lányok voltak. Ügyesek voltak már az általános iskolában is – periszkópot csináltak, a nyolcadikos lányok munkáiból pedig divatbemutatót a szülőknek. Meg főzőversenyt.

A hazai szakképzési változtatásokat elmélyült tájékozódásnak, tapasztalatszerzésnek kellene megelőznie - ezt nem lehet megspórolni.  Sokat kellene járnunk más országokba megnézni, hogy ők mit hogyan csinálnak. Mik a Matehetsz általa támogatott finnországi útja tanulságai?

Ott hatodik osztályig egy tanár kezében van a gyerek. Ő tudja összegezni, hogy a gyerek tehetsége miben van, mi érdekli. Nálunk az osztályfőnök nem látja, úgy próbálja összegezni, mi is lakik a gyerekben.

Ott a szakképzésben nincs ösztöndíj, az étkezés viszont ingyenes, és a konyhát tanulók üzemeltetik oktatókkal. Saját készítésű alkoholmenetes sört adnak, és a tanulókat négycsillagos szálloda szinten szolgálják ki. A nyári gyakorlaton, amikor kiteszik őket üzemekhez, teljes szakmunkásfizetést kapnak.

Amit nálunk meg kellene valósítani, az ottani felvételi. Amikor a tanuló eldönti, mi akar lenni, értesítik, hogy mikor lesz a felvételi beszélgetés, és hozzon papírból, például cipős- vagy gyufásdobozból egy maga készítette kisautót. A felvételin leteszi ezt az autót egy 2-3 tagú bizottság előtt. Egyikük odamegy a gyalupadhoz a gyerekkel, ad neki egy 40 centi hosszú, 2x2 centis egyenes szálú faanyagot, meg egy görbe fanyelű finn kést, faragja abból ki az autót, van rá húsz perce. Addig a másik kettő nézi a behozott papírautót. Utána kiküldik, megbeszélik, hogy a mozdulata, a munkája alapján jó lesz-e asztalosnak, ha nem, ott helyben másik szakmát javasolnak neki. Amit ebből ki akarok hozni: ez nem vizsga, hanem elbeszélgetés. Olyanokat kérdeznek tőle: Miért akarsz asztalos lenni? Hol láttad? Van-e a családban asztalos? Van barátod asztalos? Voltál már asztalos műhelyben? Szoktál bütykölni? Tehát olyan kérdéseket tesznek fel, amiből már le tudják szűrni, hogy ez a gyerek ebbe az irányba való, szereti, érdekli a szakma, jó szakember nevelhető belőle.

Nagyon időszerű átformálni a közgondolkodást a szakképzésről…

Örülök, hogy az értelmiség is kezdi észrevenni, hogy meg kell becsülni a szakképzést, mert nem lesz gazdaság. Ha egy országnak erős a gazdasága, eltartja a hosszú távú befektetésnek mondható oktatást, egészségügyet és mást.

Ön a szakmája jól ismert mestere, oktatója. Mit jelent ma szakoktatónak lenni?

Az 1830-as években, mindegy milyen szakmában, aki mestervizsgát akart tenni, a bécsi királyi akadémia rajziskoláját kellett elvégeznie. Nem mérnöknek nevezték, hanem mesternek. Akkoriban, de még az 1920-as, ’30-as években is a mesterembernek volt becsülete, rangja, tekintélye, és nem is volt egyszerű akkoriban elszegődni inasnak. A mesternek joga volt eldönteni a gyermekről, mikor szabadítja föl, magyarán mikor lesz a gyermekből segéd: három, három és fél vagy négy év múlva.

Meg kellene alakítani a Magyar Iparosok Akadémiáját is. Mert van Tudományos Akadémia, illetve és Művészeti Akadémia, miért ne lehetne a magyar iparosoknak is. Ha ezt felkarolja az értelmiségi társadalom, az csodákra képes.

Úgy képzeli ezt, mint egy céhet?

Igen. A mestervizsga után ma megállt a továbblépés lehetősége. Javasoltam, hogy állítsuk vissza, amit egy régi jászjákóhalmai oklevélen olvastam, az atyamesteri címet. 50 év felett lenne adható. Ez szemlélet kérdése, a tudás, a teljesítmény tiszteletéé. Ahogy a hagyományokat az egyetemeken, akadémiákon ápolják.

Ideje változtatni azon is, hogy mesterember állami kitüntetést a rendszerváltás óta nemigen kapott.

Hozzá kell tennem, hogy a jó szakoktatók kinevelése érdekében változtatni kell a továbbképzéseken is. Nem az a szakmai továbbképzés, ha írásvetítőn nézik egy panzióban, hogyan kellene eredményes szakképzést folytatni. Menjenek műhelybe, ott tanulják például, hová állva, hogyan mutatva lehet elérni, hogy a gyerek jól lássa az elvégzendő műveletet, a fogásokat, mert ha rosszul rögzül, nehéz helyrehozni. Finnországban nincsen tankönyv, a mester tanít. Nem is lehetne tankönyvvel lépést tartani a technikai fejlődéssel. Az oktatón múlik minden.