Bajor Péter konferenciazáró gondolatai az idei Országos Közoktatási és Szakképzési Szakértői Konferencián
(2024. november 5-7.)
A konferencia zárásaként engedjék meg, hogy néhány témára kiemelten reagáljak, rezonáljak. Erre ösztönöz a kiváló előadások mellett a ma délelőtti kerekasztal-beszélgetés is, és természetesen mindaz, amit az elmúlt három napban láttunk, hallottunk.
Ahhoz, hogy a konferenciánkon megismert korszerű köznevelési szempontok, valamint a kiállítótérben lévő csodás eszközök, remek ötletek hasznosulni tudjanak, véleményem szerint két dologra van szükségünk.
Az egyik: személyesen oda kell mennünk a megvalósítás helyszínére, az iskolákba és az óvodákba, és meg kell néznünk, hogy ott mi történik, mi a reális helyzet? Hogyan lehet azokat az álomszerű ötleteket, innovációkat széleskörűen megvalósítani, amikkel az idei három napon is megismerkedhettünk? Hogyan tudjuk elfogadtatni és bevezetni az újdonságainkat, amiket a köznevelési intézményeknek, illetve az ott dolgozó kollégáknak, gyerekeknek, tanulóknak szánunk?
Oda kell mennünk pedagógusként, a gyakorlati tapasztalatok megismerése érdekében. És oda kell menni az iskolákba, óvodákba fenntartóként is, hogy lássuk, mi a realitás, és honnan indulunk a kívánt innovációknak a bevezetése, megvalósítása terén. Oda kell menniük a nem gyakorlati szakembereknek is, hogy lássák, mik a valós, kézzel tapintható adatok ott, helyben, és azokra alapozva hitelesek lehessenek a kutatásaikban.
Oda kell menniük az intézményekhez és fenntartóikhoz a gazdasági élet szereplőinek is. Az ő szerepük különlegesen jótékony lehet a térségi felzárkóztatás, a tehetséggondozás, vagy a munkáltatók által elvárt attitűdök megismerése terén.
De oda kell mennünk pedagógus-továbbképzőként is: nem úszhatjuk meg az összes továbbképzést e-learning-gel vagy online oktatással azoknak az újdonságoknak az elsajátítása terén, amiket a pedagógusok részéről elvárunk. Oda kell mennünk annak érdekében, hogy az intézményen belüli klímát, a nevelőközösségek motiváltságát, a közös szakmai megoldásaikat lássuk, megtapasztaljuk. Hiszen a továbbképzéseknek az egyéni szaktárgyi ismeretek (távoktatással lehetséges) bővítése mellett természetes része a szakmai módszertani gyakorlat is (gondolhatunk akár a képzőművészetekre, zenére, drámapedagógiára, néptáncra), a helyi adottságokhoz illeszkedő, egyedi programok elsajátítása, valamint a kollégák szervezeti készségfejlesztése is. Sőt, a korszerű megoldások bevezetésének érdekében egyes továbbképzési területeken a többszöri, akár egy-két tanéven keresztüli folyamatos jelenlét is szükséges, tanácsadással, mentorálással. Értenünk kell, hogy a tapasztalatcsere is a továbbképzés része – ez sem megy kizárólag webes felületeken keresztül…
Nem tudom megkerülni a Matehetsz új pedagóguskártyájának említését: ez az eszköz éppen a személyes tapasztalatcserét, a pedagógus-önreflexiót, a munkatársi együttműködést erősíti, sok egyéb jótékony hatása mellett, jelenléti formában. Minőségi szakmai idő eltöltésére biztatja a kollégákat a hatékonyabb oktató-nevelő munka érdekében.
Az oktatásból kikerülő fiataljaink részéről – különös tekintettel a szakképzésre – a „munka világa” által elvárt készségeket hogyan alakítsák ki pedagógusaink, ha őket nem képezzük ezeken a területeken?
A szakmai közbeszédünkben a szükséges teendőkkel, programokkal, innovációkkal kapcsolatosan mindig csak a gyerekek, a tanulók számára támasztott új igényekről beszélünk, a fiatalokat érő új kihívásokról. Nem beszélünk arról, hogy a pedagógusaink, az óvodapedagógusaink vajon többségükben felkészültek-e arra, hogy ezeket az innovációkat, programokat megvalósítsák? Hogy friss példát mondjak: a teljesítményértékelés miként működik? A Krétát vajon (technikai feltételek és készség szempontból) tudják-e használni egy kis borsodi faluban a szülők és a kollégák? Ha nem, miért nem? Bármilyen digitális eszköz és szakmai program, amit a korszerű nevelés igényelhet: hol és hogyan működhet a köznevelésben? Miért csak a diákok, a tanulók jövőképéről beszélünk? Ha a tanulóinknak azt tanítjuk (akár a legújabb űrkutatási programjaink kapcsán), hogy „a határ a csillagos ég”, akkor a pedagógusaink erről hogyan gondolkodnak? Az ő számukra mi jelenti a csillagok elérését?
Amikor azt mondjuk, hogy a munka világának a tanulók részéről együttműködő és vitalitással teli attitűdre van szüksége, akkor vajon a gyermekeinket oktató és nevelő pedagógusaink, a szakképzés oktatói felkészültek arra, hogy ezeken a területeken fejlesszék az új generációkat? Mentálhigiénés szakemberként kérdezem: hogyan tud segíteni egy „pedagógus-segítő” a rábízott gyerekeknek, tanulóknak, „klienseknek”, hogyha ő maga nem rendelkezik megfelelő önértékeléssel, pozitív attitűddel, vitalitással, kommunikációs és együttműködési készséggel? Vajon az iskolapszichológusok országszerte elérték-e már azt a munkaszintet (ami egyébként a munkaköri előírásukban szerepel), hogy nem csak a gyerekeket vagy a tanulókat tekintik célcsoportjuknak, hanem az iskola egészét: tehát foglalkoznak-e, mernek-e foglalkozni a pedagógusokkal, a nevelőközösséggel is? És a pedagógusok vajon hagyják-e, hogy velük foglalkozzanak?
A Nemzeti Tehetség Program egyik új, kiemelt szempontja az adatalapúság. Ennek kapcsán érdemes azon is elgondolkodni, rendelkezünk-e adatokkal azon a téren, hogy a pedagógusok a szükséges felkészültségüknek melyik területén milyen százalékban állnak készen arra, hogy a munkájukat az elvárt igények szerint elvégezzék. Ezt figyelembe veszi-e az új pedagógus-továbbképzési rendszer?
És általában: a köznevelés munkatársainak társadalmi megbecsültsége hol tart? Az anyagi megbecsültség esetében örvendetes javulás kezdődött. De addig, amíg a társadalom többi csoportja és a közbeszéd nem tekinti az óvodáinkat és iskoláinkat alapvetően és kiemelt módon erkölcsi elismerést érdemlő, értékteremtő intézményeknek, addig nem lehetünk elégedettek.
Azt mondtam a zárszóm elején, hogy két dolgot látok szükségesnek. A nevelőközösségekhez lehetséges odafordulás mellett a másik: a tehetségesség. Ami nem csupán az új tényadatok, ismeretek kreatív használatát jelenti, hanem a szükséges tüzet, elszántságot is a köznevelés szereplői részéről. Az elszánt segítői tűz fenntartása és az elkötelezett segítői hozzáállás meg-megújítása nélkülözhetetlen a köznevelői, segítő ágazati munkánkban. És szükséges ez a tűz, ez az elszántság, ez az érdeklődés a fenntartók részéről is: empátia, segítő-támogató attitűd, rugalmasság és felelős közösségvállalás nélkül csak a „munkaköri kötelezőt” fogjuk megcsinálni: kipipáljuk az aktuálisan előírt indikátorokat…
A tehetséges tanuló és felnőtt a napi kötelező teendőkhöz mindig hozzátesz valami pluszt is. A tehetséges matekos hetente megold további 20-30 feladatot, a természet iránt érdeklődő fiatal a szabadidejében is csodájára jár a minket körülvevő jelenségeknek. A sportoló az edzésprogramot megtoldja valami extrával – annak érdekében, hogy a teljesítménye is különleges legyen.
Ahogyan Thaisz Miklóstól hallottuk: az a szándékuk, hogy a máltai fenntartású intézmények „több mint iskola”, „több mint óvoda” legyenek.
Tehát tehetséges iskolákra, tehetséges óvodákra és ezeket irányító tehetséges szakemberekre van szükség – valamint tehetséges pedagógusokra, hogy mindaz a csoda, ami egy-egy konferenciánk három napján megérint bennünket, meg is valósuljon a mindennapokban.
Százával találkozunk remek, példamutató intézményekkel, menjünk oda hozzájuk, tanuljunk tőlük! És menjünk oda minden intézményhez, hogy segíteni tudjunk, és a személyes kapcsolatok által erősítsük és bátorítsuk egymást – a gyerekek, tanulók, fiatalok érdekében, és egyúttal a magunk felelős elégedettségére is.
Köszönjük a három napos figyelmet! Köszönjük a Suliszerviz munkatársainak és vezetőinek remek, figyelmes, áldozatos szervezőmunkáját! Találkozzunk konferenciánk következő három napján, 2025. november 4-5-6-án!
