Az óvodai tehetséggondozásról

Hogyan kezdett el tehetséggondozással foglalkozni?
Az „Óvodai nevelés a művészetek eszközeivel” Óvodapedagógusok Országos Egyesületének konferenciáján 2009-ben, Csermely Péter kapacitálására jelentkeztünk a Magyar Nemzeti Tehetségsegítő Tanácsba. Az óvodapedagógia elméletben addig nem is volt szó tehetséggondozásról, korábban én is úgy fogalmaztam, hogy jobb képességű gyerekeknek adjunk jobb lehetőséget. Csermely professzor úr fontos gondolata pedig az volt a témához, hogy minden gyermek tehetséges lehet valamiben, de azt idejében fel kell fedeznünk, majd meg kell erősítenünk olyan óvodapedagógusokkal, akik értéket tudnak kínálni és maguk is elkötelezettek, motiváltak azon a tehetségterületen.

Mennyire lehet meglátni egy kisgyereken, hogy mely készségeivel tudhat kiemelkedő dolgot csinálni?
Nem egyszer hallottam már, hogy ennyire kicsi gyerekkorban nehezebb megállapítani azt, hogy miben kiemelkedő egy gyermek. Én ezzel vitatkozom. Illetve ezzel a gyakorlat vitatkozik. Ebben a korban már nagyon nagy különbségekkel kerülnek hozzánk a gyermekek. Olyan markáns adottságokkal, gyenge és erős pontokkal jönnek, hogy mi sem könnyebb, mint észrevenni azt, melyikük miben különleges. Nekem volt olyan csoportom, amelyben tizennyolc gyerek tudott tisztán énekelni egyszerű óvodás énekeket. Ez adottság, nem pedig felkészültség.

Ezeket az erősségeiket, adottságokat tehát könnyű észrevenni?
A gyerekek éppen óvodás korban mutatják meg igazán színesen, mi minden van bennük – persze csak olyan közegben, ahol szabadon szárnyalhatnak, és az óvodapedagógus követi a gyerekek belülről fakadó szükségleteit.

Mivel kezdett aztán a Nemzeti Tehetségsegítő Tanácsban foglalkozni?
Nagy tudású professzorok, kiváló tehetséggondozó szakemberek között – óvodai szakemberként elsőként fogalmaztam meg 2010-re az óvodai tehetségelméletet és azt, hogyan tudom óvodában végigvezetni a gyakorlatban azt az elméleti tudást, ami minden nagycsoportos gyermek tanulási vágyát megerősítheti. Összeállítottam a programot, amelynek lényegi eleme, hogy nem szabad szűken, néhány feltűnően tehetséges gyermekben gondolkodni, hanem észre kell venni azokat is, akik motiváltak bizonyos tevékenységekben vagy kreatívabbak, esetleg a megszokotthoz képest másként nyúlnak dolgokhoz. Ennek a programnak ekként szerves rész lett az, amit a Nemzeti Tehetségprogram elő is ír, hogy az esélyegyenlőség megteremtése elsődleges szempont.

A MATEHETSZ programjai, képzései pedig hozzásegítenek a tehetségbarát szemléletmód kialakulásához az óvodákban is: a pedagógusoknak rendszeresen lehetősége is van a munkájukat segítő szakmai ismeretekhez hozzáférni. Huszonegy óvodát hívtunk meg az Óvodapedagógusok Országos Tehetségsegítő Tanácsába – olyan intézményeket, akik már korábban is részt vettek szakértői, vezetői kurzusban, szakvizsgás képzésekben. Lényegében lefedtük az országot, mint ahogy ez is célja volt ennek a programnak, továbbá az, hogy minél többféle óvoda vegyen részt a közös munkában, így vannak kisközségiek, megyeszékhelyiek és budapestiek is.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Nyilván fontos valamilyen módon egységesen kommunikálni, hogy mi történik a gyakorlatban.
Így van. Ezért dolgoztam ki azt a szempontrendszert, ami szerint az óvónők kiscsoporttól öt éves korig figyelik a gyerekeket. Százhúsz olyan tulajdonságot tettem be egy úgynevezett „gyermektükörbe”, amelyek a szakirodalom szerint már több kutató által igazoltan mutatják meg a gyermekek fejleszthető készségeit. Ha pedig ezeket a megfigyelhető és leírható készségeket hozzáértő módon fejlesztjük, a gyerekek jól követhetően kiteljesednek és gazdagodnak a tehetségműhelyekben. Természetesen kidolgoztam mindennek a dokumentációját, amelyet a programban részt vevő kollégák egységesen tudnak használni: minden gyermeket két éven keresztül követünk így figyelemmel.

Lehet ezeket a tulajdonságokat csoportosítani?
A Howard Gardner által kidolgozott tehetségterületek szerint nyelvi, logikai-matematikai, zenei, testi-kinesztetikus, térbeli-vizuális rajzos alkotókészségek, továbbá a figyelem, a kommunikációs-szociális képességek, az érzelmi, az intra- és interperszonális képességek ugyancsak megfigyelhetők és leírhatók.

Ezzel tehát a programban részt vevő óvónők foglalkoznak a hétköznapi óvodai munka mellett.
Igen, a szülőkkel együttműködve. Itt szeretném kiemelni azt az adleri bátorító nevelést, ami nagyon aktuális, mert az egész magyar társadalom tudottan önbizalomhiányos, a minta pedig ismerjük, milyen erős motívum a gyerekek fejlődésében. A pedagógusoknak pedig éppen ezért tudatosan kell a gyerekeket abban segíteni, hogy utak nyíljanak előttük, ne pedig záruljanak.

Ehhez a munkához elkötelezett és szakmailag felkészült óvodapedagógusok kellenek. Vannak, akik a könyvként is megjelent anyagot önként használják?
Arról tudok, hogy néhányan elkezdtek úgy dolgozni, hogy kiválogattak pár, általuk tehetségesnek gondolt gyereket, akikkel programszerűen foglalkoznak. Ezt én komoly szakmai hibának tartom, beláthatatlan következményekkel. Nemrég hívott fel egy elkeseredett szülő, akinek nem válogatták be a nagycsoportos gyerekét egyetlen műhelybe sem, miközben a kisgyerek otthon nagyon érdeklődik a zene iránt, otthon hangszeren játszik – könnyű belátni, hogy ez a szemlélet durván erősíti az esélyegyenlőtlenséget és a szegregációt. A tehetséggondozást csak úgy lenne szabad az óvodákban csinálni, ha minden gyermek részt vehet benne.

Mit kell a pedagógusnak tudnia, aki tehetségfejlesztés programban dolgozik?
A szakmai ismeretekkel tisztában kell lennie, jó megfigyelőképességgel kell rendelkeznie, és mindennek a gyakorlati alkalmazását kell tudnia – ez egy rétegzett, bonyolult, sok mindenre kiterjedő tudás: például konkrét és hatékony megerősítést kell adnia egyenként a gyermekeknek, ha már beazonosította az átlagon felüli adottságát és az erős motívumait, kreativitását. Az egyéni fejlesztési tervbe illesztve akár három éves gyermekkel is elkezdheti az érdekes és különleges játékokat, miközben a szülővel folyamatosan megbeszélik a gyermek reakcióit.

Minden óvónő képes erre?
Sajnos nem. A főiskolára ma már bejutnak olyan hallgatók, akiknek nincsenek biztos zenei képességei – 1971-ben nem kerülhetett felsőfokú képzésbe olyan óvónő, aki nem tudott hangszeren játszani, nem volt ügyes mozgású, nem tudott értelmezhetően jól bánni a különböző képalkotási technikákkal. Emögött persze jelenleg nem elsősorban a képzőintézetek igénytelensége van, hanem azok a jelenségek, amelyek okán a pálya presztízse csökkent, nem beszélve az egyéb társadalmi történésekről.

Ha már itt tartunk, mennyire van jelen az óvodákban az a pedagógiai szemlélet, ami, felteszem, ugyancsak bonyolult és átfogó munka, éspedig hogy erősödjön a gyerekek demokratikus beállítódása is?
Ebben elvileg nagy előrelépés van, mert az általam imént emlegetett korszakban jellemző volt, hogy kötelező foglalkozásokat tartottunk, amelyek során nem tudtunk minden egyes gyermeknek személyre szóló segítséget adni, és amelyek nem voltak túlzottan demokratikusak – most a módszerekről nem beszélek. Ettől a szemlélettől végleg 1996-ban fordult el a szakma. Az alapprogram megjelenése óta nincsenek a gyerekeket egységesen azonos tevékenységre, azonos feladatra és megoldásra késztető, pláne kényszerítő munkák. Az alapprogram a gyerek szükségletének megfelelő egyéni fejlesztést, mikro- és/vagy kiscsoportos tevékenységet ajánl, amiben megjelennek az egyéni utak, egyéni elképzelések, és mindennek szinte velejárója a demokratikus szemlélet.

Mondok egy konkrét példát, ami másfelől is hasznos: dramatikus játékkal a gyerek – adott esetben egy bábfigurának – elmondja, aznap hogy érezte magát, ezáltal hatásvizsgálat-elemzést ad az óvónő munkájáról is. A gyakorlatban ez persze csak akkor működik jól, ha a pedagógus tényleg magáénak érzi ezt a hozzáállást, ha maga is képes önálló, felelősségteljes és kreatív munkára, ha végső soron demokrata.

Van-e lehetősége arra, hogy minden érdeklődő óvodapedagógus hozzáférhessen azokhoz a kutatási eredményekhez, korszerű szakmai anyagokhoz, amelyekről beszélgetünk?
Igen. Ezt a lehetőséget a Nemzeti Tehetségprogram 2009-től biztosítja, hiszen sokféle ingyenes képzést szervez. Nálam azóta körülbelül ötszáz pedagógus volt azokon a kurzusokon, ahol ezt taníthatom. Szeptembertől pedig olyan tudástranszfereket szervezünk az országban, ahol bemutathatjuk azokban a megyékben is a kutatási eredményeinket, ahol még nem kezdték el a tehetségígéretek így működő gondozását. Így facilitáltam a Tehetséghidak Program oktatójaként például 2013 decemberében azt a Heves Megyei Tehetségsegítő Tanács által szervezett műhelybeszélgetést is, amelyet a Tehetséghidak Program kiemelt projektként támogatott. Ezen a fórumon az óvodavezetők tájékoztatást kaptak a tehetséggondozással kapcsolatos alapvető elméleti és gyakorlati tudnivalókról, megismerhették a tehetséggondozással kapcsolatos dokumentumokat, működő módszereket, jó gyakorlatokat.

Emellett feltételezem, több tehetségfejlesztő kurzus érhető el a pedagógusok számára.
Rengeteg ilyen képzés van valóban, amelyekkel kapcsolatban általános tapasztalatom, hogy azok a képzők, akik teoretikusok és nem ismerik gyakorlatból az óvodák közegét, azok kisebb hatékonyságú, netán a gyakorlatban alig használható eszközöket, módszereket nyújtanak a képzésekben részt vevőknek. Hozzáteszem, világéletemben nagyon kíváncsi voltam az elmélettel foglalkozó szakemberekre, ők nyilván nélkülözhetetlenek, magam is rengeteget tanulok tőlük, de fontos, hogy azt a tudást, amit az ember különféle szakmai preferenciák szerint összegyűjt, a gyakorlatban célirányosan, annak a korosztálynak nagy gyakorlati sokszínűséggel tudja közvetíteni.

Csak 2010 óta több száz ember fordult meg Önnél a képzésen, főiskolai adjunktusként ugyancsak sok kollégával találkozik. Rengeteget dolgozik.
Örömmel tölt el, hogy ilyen sok kollégára lehetek hatással, boldogan működöm együtt azzal, aki igényli, ezért is tartom különösen jónak a szeptemberben kidolgozott tudástranszfereket, a megjelent szakanyagot, amelyet Dávid Imre és Mező Ferenc készített el. Olyan transzfert szervezünk, amelybe meghívunk kiváló tehetségpontokat, akikkel már jó ideje együttműködünk – még azt is be fogjuk mutatni, hogy élesben vitatkozunk majd részletekről, hiszen senki nem tévedhetetlen, az ilyenféle kritikai reakcióknak is lehetőséget biztosító helyzetek pedig mindenkinek a javát szolgálják. Az óvónői társadalom erre elég nehezen áll rá, mondanom sem kell – azok a műhelyek, amelyekkel hosszabb ideje dolgozunk együtt, inkább kivételek, ahol érdemben lehet korszerűen dolgozni.

Lehet, hogy merész dolgot mondok, de úgy gondolom, rengeteg óvodában lenne szükség vezetőváltásra, mert számtalan, a szakma iránt egyáltalán nem érdeklődő ember van, akit sokkal jobban érdekel az intézményi vezető helyzetből adódó másféle kapcsolatrendszer ápolása. Ideje, hogy olyan vezetők legyenek az óvodákban, akik a gyerekekért, a kollégáik szakmai segítéséért dolgoznak – nekik ugyanis rendelkezésre áll a legkorszerűbb szakmai ismeretekhez való hozzáférés, mint ahogy sok ilyen kolléga van már most is.

És életbevágóan fontos lenne a tehetséggondozó programok széleskörű gyakorlati alkalmazása, mert ezzel a módszerrel az óvodába már lemaradással érkező gyerekeket intenzíven lehet fejleszteni – ami ha nem történik meg, végzetesen lemaradnak, mert a jelenlegi társadalmi viszonyokat tekintve egyre átjárhatatlanabbá vált a közeg. Persze, legyen akár a legkorszerűbb módszer is kéznél, elkötelezettség nélkül, humánum nélkül, gyermekszeretet nélkül jöhet bármilyen program, semmi nem fog változni.