2012-ben elnyerte a Sólyom László Ösztöndíjat a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöki diplomát szerzett Holczer Veronika, aki itthon is szeretné meghonosítani a környezettudatos, helyi anyagokra és közösségekre támaszkodó szociális építészetet. Színes, sokrétű munkássága gyakorlat és elmélet összehangolásának a példája.
Fotó: Mayer András
Mi az a szociális építészet?
Sokan sokféleképpen értelmezik, számomra a szociálisan hátrányos helyzetű régiók építészeti eszközökkel történő támogatását jelenti. Nálunk még a hely- és szerepkeresés fázisában van a műfaj: nem alakult még ki az együttműködés hatékony módja azon szervezetek között, melyeknek kölcsönösen szükségük lenne egymásra.
A Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnök hallgatójaként találkoztál az irányzattal?
Hallgatóként még nem, de azóta kapcsolatba kerültem Kemes Balázzsal és Láris Barnával, akik hátrányos helyzetű régiókba szerveznek egyetemi építőtáborokat. A diplomamunkám elkészítése előtt döntöttem úgy, hogy a valós igényekre reagáló, környezettudatos építészet felől közelítek, s mindezt a létminimummal akartam összeegyeztetni. Ezért fél évre elmentem önkéntesnek egy cigánysorra egy nógrádi faluba, Magyargécre, de ott az embereknek olyan mélységű problémáik voltak, hogy nem mondhattam nekik azt, hogy egy épület felhúzásával mindez megoldódik majd. A diplomámat a horvát határnál fekvő Markócra terveztem, ahol hasznosítottam a korábbi tapasztalatokat: előnyt jelentett, hogy itt a helyiekben a szándék már megvolt arra, hogy maguk változtassanak a környezetükön.
Honnan jön ez a fajta érzékenységed?
A gimnáziumban volt egy egyhónapos szociális gyakorlat, amit a Pető Intézet óvodás részlegén teljesítettem, a munkám a bilimosástól a gyerekekkel való játékig terjedt. Előtte féltem, mi vár rám, de sokat tanultam itt: ha ezeket a gyerekeket nem hasonlítgatjuk folyamatosan a kortársaikkal, ha a saját közegükben fejlődnek, akkor egységes világot alkotnak. A szociális kérdések iránt még egy terület tett érzékennyé, a színház. A társadalomra való reflexió szempontjából ők előrébb tartanak, mint mi, építészek: egy-két hónap alatt létrehoznak egy előadást, míg a mi sémáink lassan változnak.
Tizenhárom évig jártál Waldorf iskolába, előbb általánosba, majd gimnáziumba is. Miért döntöttek így a szüleid?
Sőt, az első magyarországi Waldorf-óvodába is jártam, a szüleim a Pesthidegkúti Waldorf Iskola alapítói között voltak, így erős meggyőződés volt bennük, hogy ez egy jó modell. Sokakkal meg kellett küzdeniük, mert a családon nem ment át könnyen a döntés, de ők kitartottak, ráadásul anyukám a gimnázium gazdasági igazgatója is volt, vagyis tevékenyen is részt vett a működésben. A bátyám és én is ott érettségiztünk.
Miben más a Waldorf iskola, mint a többi?
Nincs összehasonlítási alapom, leginkább az egyetemmel tudom összevetni. A Waldorfban nincs versenyszellem, mindent önmagunkhoz mérnek a szöveges értékelésekkel, osztályzatok csak akkor jelennek meg, amikor már muszáj a felvételi miatt. A teljes képzés azért tizenhárom éves, mert egy plusz év az érettségire készít fel, előtte tizenkettedikben egy éven át egyetlen munkát kell csinálnunk, ami pályaválasztás felé is orientál. Én akkor egy autót fújtam le színesre, alighanem a tervezés, a rajz iránti erős érdeklődésem miatt. Nem mindig voltam kibékülve az ottani rendszerrel, de ma már nagyra értékelem, hogy az egyetemig nem éltem meg semmilyen stresszhelyzetet, de eközben mi sem tanultunk kevesebbet, csak máshogyan.
2014 tavaszán kereken egy tucat életútinterjú készült a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Országos Szövetsége) megbízásából fiatal hazai tehetségekkel. A változatos interjúsorozatban a tudomány, a művészet, a sport területén kiemelkedő eredményeket elért tehetségekkel többek között arról beszélgettek szerzőink, honnan indultak, milyen családi és iskolai közeg segített a sikereik megvalósításában, milyen versenyeken szerepeltek és egyáltalán: hogyan tudják beosztani idejüket úgy, hogy minden fronton jól teljesítsenek. A példaképekkel készült interjúk és a kapcsolódó kísérőtanulmányok önálló kötetben is megjelentek, mely
letölthető innen. A kötet célja, hogy bebizonyítsuk: Tizenkettő nem egy tucat!
Mi stresszelt az egyetemen?
Maximalista vagyok önmagammal szemben, ha valamit tanulok. A Műegyetemen pedig annyi különböző dolgot tanultunk egyszerre, hogy képtelenség volt mindent ugyanazon a magas szinten művelni. Az első félévben benne voltam a tíz legjobban a háromszáz fős évfolyamból, mégis kissé csalódtam az ottani rendszerben. Aztán megtanultam ennek a logikáját is, de ma úgy látom, hogy ha az egyes tantárgyak jobban kapcsolódnának egymáshoz, kevesebb nyomás nehezedne a hallgatókra és magasabb szintű tudás birtokába jutnának.
Waldorfosként jártál versenyekre?
Nyolcadikban voltam egy matekversenyen, mert az osztályban én voltam a legjobbnak elkönyvelve, de végül valahol a középmezőnyben végeztem. Akkor jöttem rá, hogy a Waldorf kissé szűk medence, de nem keseredtem el, levontam a tanulságot: nincs dolgom azzal, hogy jó vagyok matematikából. Ez az eredmény csak engem minősít: nagyon széles szórás alakult ki az osztályunkból, humán, reál vagy művészeti pályákon is sikeres emberek lettek belőlünk.
Az autó lefestésétől hogyan jutunk el az építészmérnök szakig?
Gyorsan döntöttem: matekból és rajzból mindig jó voltam, és ha a kettőt összerakjuk, akkor adódik ez.
Mennyire férfi szakma az építészeké?
Amikor egyetemista voltam, a hallgatók hatvan százaléka lány volt, de tény, hogy a gyakorló építészek már valóban inkább férfiak. Mesterem, Balázs Mihály szerint a lányok jobban teljesítenek ugyan az egyetemen, de később családi okokból kiesnek, és nem megoldott a visszatérésük. Az építészek között nem ért semmilyen hátrányos megkülönböztetés azért, mert nő vagyok, bár az építőmesterekkel, kivitelezőkkel nehezebb nőként tárgyalni, ez tény. Náluk bizonyítani kell, utána már megy minden.
Amikor egy faluba mégy, hogyan győzöd le a „pesti értelmiségi lejön vidékre” szindrómát?
Ez idő kérdése: Magyargécen például egy hónapig tartott megtörni a jeget. Ez idő alatt lettek helyi szövetségeseim: ha látják, hogy az ember tényleg akar ott valami csinálni, próbál segíteni, akkor mindig van, aki ezt észreveszi és méltányolja. Amikor megérkeztem, kialakulatlan volt minden: kimentem a cigánysorra, egy asztalra kiraktam egy nagy papírt és elkezdtünk festeni a gyerekekkel, aminek persze híre ment és jöttek a többiek.
Mi a helyzet az utánkövetéssel és a fenntarthatósággal?
Ez nehéz ügy. Amikor Magyargécen önkénteskedtem, Salamon András filmrendező két hónapon át ott volt: filmklubot szervezett, filmet forgatott helyi fiatalokkal, és ebben segítettem neki mindenesként. Aztán két karácsonykor is visszamentünk egy-egy akció erejéig, de ez persze nem élő viszony. A markóciakkal folyamatosan tartom a kapcsolatot, most épp pályázatot írunk közösen. Ott egy pajtát újítottunk fel, és mentettünk meg az összedőléstől, most jönne a következő lépés, a belsőépítészet kialakítása, hogy elkezdhessen működni a hely. Hogy folytatódik-e a kapcsolat, az mindig a helyieken is múlik. Bennem van igény az utánkövetésre, de jellemző rám, hogy ha valahol dolgom van, akkor minden idegszálammal ott vagyok, a munka után pedig átcsoportosulnak az energiáim.
Az Alulról építkezve című cikkedben, amiben a diplomamunkádról írsz, olyan építészetet körvonalazol, ami nem Budapesten létezik, számítógép vagy napelemek nélkül is tud működni. A BME-n mennyire voltál egyedül ezekkel a nézetekkel?
Akkor még eléggé, bár akkor is voltak már tanárok, akik szélmalomharcot vívtak a fenntartható építészet értelmes megközelítéséért, de azóta ez szerencsére változott. A védésem jól sikerült, értékelték a reális lehetőségekből kiinduló építészeti hozzáállást. Ami a kortársaimat illeti, szerencsés voltam, mert az egyetem második félévében találkoztam azzal a három emberrel, akivel végigcsináltam az egyetemet: mind mások voltunk, de a négyesünkben nem volt furcsa az én szemléletem. Ami gondot okozott és részben okoz ma is, az a vonatkozó szakirodalom hiánya. Lányi Erzsébet tanárnőnek, aki a környezettudatos építőanyagokkal foglalkozott a BME-n, fordítottam egy szakcikket, és közben döbbentem rá, hogy kizárólag az abban foglaltak alapján nem tudnék megtervezni egy épület, mert nincs hozzá elég információm. Ezért is vagyok motivált, hogy ennek a fajta építészetnek megtaláljam és dokumentáljam az itthoni megfelelőjét, vagyis ne egyszerűen lemásoljuk a külföldi mintát.
Egyetemistaként elmentél egy évre Párizsba. Miért?
Erasmusszal mentem ki, és bár nem fogadták el itthon a kurzusaimat, így az egyetem egy évvel tovább tartott, nagyon jól éreztem magam. Külföldi egyetemen nehéz megtalálni azonnal a jó kurzusokat, volt egy nagyon izgalmas díszlettervező meg egy hajóépítő kurzusom, de ezek csak kitekintések voltak. A fenntartható fejlődés órán viszont azt éreztem, hogy inkább egyes termékek lobbijáról szól a dolog, nem a valódi környezettudatosságról. A párizsi év arra jó volt, hogy eldöntsem, haza kell jönnöm és itthon kell tennem valamit.
Otthon megtervezed, mit fogsz csinálni egy mélyszegénységben élő faluban, majd a helyszínen szembesülsz a valósággal. Hogyan egyezteted össze a terveket a realitással?
Mindenképpen kompromisszumokkal jár egy ilyen munka, de én szeretek rögtönözni a terepen. Ehhez persze kell egy megalapozott terv, amikor alaposan végiggondolom a lehetőségeket, aztán a helyszínen akár másodpercek alatt változtatok és döntök, ha például a kivitelező számára egy másik megoldás biztonságosabban megvalósítható. Markócon is átalakultak bizonyos dolgok: bontott fafal helyett bontott téglafal lett. Amit ráadásul én magam bontottam, és ez a helyieknek nagyon tetszett, de nekem azért volt elsősorban tanulságos, mert láttam, hogy cement és talán mész nélkül, egyszerűen a sárba rakták a falat.
A markóci projekttel megnyerted a Blue Awardot. Milyen díj ez?
A bécsi Műegyetem környezettudatos építészeti díja, amit kétévente hirdetnek meg, és amire az egész világról jelentkeznek. A díjjal járó 3500 eurót a bankszámlámon őrzöm a markóci pajta továbbépítésére, ami most valószínűleg önrész lesz a pályázatban.
A Sólyom-ösztöndíjra Cságoly Ferenc, volt tanszékvezető professzorod javasolt. Hogyan kaptad meg az ösztöndíjat?
Sólyom László elnök úr mellett van egy kuratórium, ami a pályázatokat értékeli, de személyes beszélgetésre hármunkat hívott be és mindhárman meg is kaptuk az ösztöndíjat. A találkozáskor én három lehetőséget is felvázoltam neki: a külföldi egyetemen történő továbbtanulás mellett a markóci projekt továbbépítése is szóba került, de engem legjobban a harmadik terv, a Kárpát-medencében helyi anyagokból való építés érdekelt, így ezt választottam. Ez olyan téma, amihez a falvakban is egyre kevésbé értenek, pedig olcsó és egyszerű megoldásokról beszélünk, csak a szaktudás hiányzik sokszor. Látszólag könnyű egy ilyen programot végrehajtani, valójában váratlan nehézségek sora nehezíti a munkát. Nagybaconban például, ahol a téglaégetést dokumentálhattam, két nap a katlanberakás, de hogy az pontosan mikor van, szinte kideríthetetlen. Az ösztöndíjat most szüneteltetem kicsit, mert időközben hallottam a grenoble-i földépítészeti képzésről és úgy döntöttem, a gyakorlat megismerése után az elméleti alapokat is el akarom sajátítani: az építőmesterek rengeteget tudnak, de olykor nem tudják elmondani, pontosan mit csinálnak.
Hogyan kezdődött a kutatás?
Először kapcsolati hálót kellett kialakítanom. Néprajzosok, műemlékesek is segítettek és persze a mesterekkel tartom a kapcsolatot, hozzájuk próbálok eljutni. Ami néha olyasmin bukik el, hogy valaki nem veszi fel a telefonját. Más logika szerint élnek: ha, mondjuk, aratás van, akkor megszűnik számukra a külvilág.
Olyan technológiákról beszélünk, amelyeket egyáltalán nem dokumentáltak eddig?
Általában leírták őket néprajzosok, de nem úgy, hogy utána használni is lehessen a gyakorlatban a technikákat. Nagy kérdés, hogy a rajz és írás vajon a megfelelő eszköz-e minderre, de igyekszem a lehető legrészletesebben rögzíteni minden fontosat. Hosszú távon elképzelhető, hogy könyv születik ebből, de most Grenoble és a földépítészet tölti ki a gondolataimat.
Mi az a földépítészet?
Vályog, rakott sárfal, vert földfal – olyan föld anyagú falak, amelyek nem égetéssel készülnek. Dokumentáltam a rakott sárfal készítését, amit vasvillával szalmából, agyagból, akár egy régi vályogház bontott tégláit újrahasznosítva rakják. Egy ilyen épület klímája természetes módon sokkal jobb, főleg nyáron, mint a többi épületé, de engem igazán az vonz bennük, hogy végül nem egy betoncsontváz marad a helyükön, hanem egy földkupac. Magyarországon sok vályogház van, a tulajdonosok általában szegény emberek, akik nem tudják, hogyan kell karbantartani őket, ezért a tudásátadás, képzések szervezése is érdekel. Az építésnél néha fontosabbnak tartom a házakról való gondoskodást.
Van megvalósítatlan, nagy álmod?
Több projektem fut párhuzamosan, de persze mindig van olyan, ami előrevisz, még ha időben esetleg ki is tolódik. Létre szeretnék hozni egy olyan helyet, ami kísérleti műhely lehetne a „slow tech” építészetnek. Egy romosabb épületet megvennénk, felújítanánk, képzéseket tartanánk. Ennek a létrehozása eléggé motivál.
