Már 100x megmondtam című alapművét több nemzedék forgatta, sőt egyetemeken vizsgázott is belőle. Amikor arról kérdeztem, miként ismerheti fel a szülő gyermeke tehetségét, hosszan sorolta a szempontokat.
Nehéz lenne általános szabályt felfedezni a mögött, hogy mikor mutatkoznak meg a különféle tehetségek első jelei. Vannak tehetségek, például a zenei, a matematikai, a nyelvi vagy a sporttehetségek, amelyek tipikusan már az iskoláskor előtt észrevehetők. A nagyobb ismeretanyagra épülő képességek pedig természetesen jóval később „virágzanak ki”. Még a zseniális szintű tehetség sem feltétlenül korán bukkan elő. Szent-Györgyi Albert a legismertebb példa a sokáig szunnyadó tehetségre, aki gyerekkorát mintha végigaludta volna. Einsteinről is tudjuk, hogy igen zsenge bizonyítványokat vitt haza. Ezeknek a nem sokra becsült álmodozóknak többnyire erős a fantáziájuk. Márpedig az élénk fantázia elengedhetetlen bármilyen későbbi eredeti teljesítményhez. Eötvös József kultuszminiszter például, aki kora mércéjéhez képest kiemelkedően liberális szülőnek volt mondható, egyik levelében arra intette egyetemista fiát, a később nagy tudós Eötvös Lorándot (lásd: ELTE), hogy tartózkodjon attól, hogy a képzelete elragadja. Vagyis ő sem ismerte még föl a fantázia teremtő erejét és a tudományok előre vitelében játszott kulcsszerepét.
Pedig éppen ebben lehet leginkább tetten érni a tehetséget, vagy akár a zsenialitás szikráját. Nincs olyan zseni, akit a fantáziája ne ragadna el, és így ne járna még járatlan, egyéni, egyedi utakon. A tehetség és a zsenialitás persze nem azonos. A zseni tudásában és teljesítményében van valami plusz, ami nem tanítható, nem lehet pedagógiai receptre kiváltani, és nem rakható össze pusztán a látható tapasztalati előzmények alapján.
A tehetséges gyerekek tempója általában rendhagyó, nem egyenletes, és esetenként a lassúnak látszó fejlődésben hirtelen kiugrások érzékelhetők. Ekkor nem újabb fejlődési szintre lép, hanem inkább ugrik a gyerek. Az ilyen gyerekek többnyire nem „generalisták”, nem lesznek minden tantárgyból kitűnő tanulók, sőt az egyenletesen magas színvonalat mutató gyerekek között ritka a valóban kimagasló tehetség. A kitűnő tanulóknak – ha megőrzik ezt a „Mindennek meg akarok felelni” hozzáállást – ritkán marad elég energiájuk ahhoz, hogy EGY dologban elmélyedjenek. Így aztán kevés maradandó teljesítményt hagynak az utókorra. Amint a fiatal megtalálja a maga irányát, érdeklődésével már fókuszál is. A tehetség egyik megnyilvánulása ugyanis valami szabálytalanság jelenléte a gondolkodásban, teljesítményben.
A világháború előtti tudósok, filozófusok nem kis hányada úgy került 16 évesen (esetenként korábban) egyetemre, hogy egyszerűen kihagyták a középiskolát az érettségivel együtt, ugyanis olyan jelentős érettségről adtak tanúbizonyságot egy-egy tudományterületen, amely mellett a középiskola a tehetségük elfaragásával lett volna egyenlő. Nem véletlen az sem, hogy ezek a gyerekek akkoriban mind tehetős családok fiai voltak, ahol a szülők felismerték a tehetséget és támogatták a kimagasló képességek kibontását, kiteljesítését. De mit tehetnek ma a szülők, hogyan támogassák felelősen gyermekeik tehetségének szárba szökkenését?
A legfontosabb szülői feladat talán az odafigyelés. A tehetség kiteljesítéséhez élmények, benyomások kellenek, lehetőleg minél több. A támogatásnak sokféle formája van: megismertetni a gyereket számára érdekes emberekkel, ilyen eseményekbe bevonni, ilyenfajta filmekkel, könyvekkel, kiállításokkal megismertetni. Az internet korában a Föld szinte minden pontja bejárható, szinte minden tudása, információja elérhető. A tehetséges gyerekek szüleinek legnagyobb próbatétele az idő. Szánnia kell időt arra, hogy foglalkozzék gyermeke képességeinek tágításával, meg kell keresnie azokat a programokat, elfoglaltságokat, amelyek kiteljesítik a gyerek nevelését. Meg kell találnia azokat az átlagon felüli tanárokat, akik egyedi módon inspirálják gyermeke fejlődését, és nem mechanikus tudásátadást, hanem élményteli fejlesztést végeznek. A tehetséges gyerekek ideális tanára értékeli az egyediséget, a kreativitást, és csak indokolt esetben szab határokat, állít korlátokat a gyerekek elé. A szülő felelőssége, hogy megtalálja azokat az utakat csemetéje számára, amelyeket járva a gyermeke a legtöbb kincset gyűjtheti össze a tarisznyájába.
Egy másik komoly szülői felelősség a különleges tehetségű gyerekekkel kapcsolatban az, hogy sikerül-e egyensúlyban tartani a tehetség által diktált rengeteg órányi elfoglaltságot és a „normális gyerekkorra” szánt időt. Ügyelni, hogy a gyerek ne váljon mégse „szakbarbárrá” és magányos farkassá. A tehetségesek egyik fő problémája, hogy nincs vagy kevés a közös felület a többi gyerekkel, és ez még inkább befelé fordulásra sarkallja őket. Nagyon fontos az is, hogy miközben a tehetséges gyerekek szülei nagyon sok mindent elnéznek, vagy felmentést adnak gyerekeiknek sok tevékenység alól, a „normális” viselkedést és alkalmazkodást mégis érdemes megtanulniuk, ha nem akarjuk, hogy felnőttkoruk boldogtalan és magányos legyen. A tehetséges gyerek is társas lény, érvényesüléséhez nem elég a kiemelkedő képesség, hanem a lélek érzékenysége és nyitottsága, a társadalomban való viselkedés szabályrendszere, és az etika is fontos részét képezi a tehetség kibontásának.
Másféle gond fakadhat abból, ha a szülők azt sugalmazzák gyereküknek, hogy „olimpikon vagy primadonna stb. leszel, és ez csak rajtad múlik”. Ez nem igaz, nemcsak rajta múlik, hanem számtalan befolyásolhatatlan körülményen is. Szabad persze beszélni a sokféle siker-lehetőségről, de okos dolog azt hangsúlyozni, hogy azt majd ő (a mai gyerek) dönti el, hogy meddig akar eljutni. Az is jó lenne, ha minél több tehetséges gyerek nem a mások felett aratott győzelemért fektetné be azt a sok energiáját, hanem a tevékenység öröméért.
Vannak olyan tehetségtípusok, amelyek a megszerzett tudástól függve csak később bukkannak elő –éppen Szent-Györgyi erre a jó példa: biokémikusi zsenialitás nem jelentkezik az első totyogó lépések megtételekor. Időt kell szánni a gyerekre és időt kell kapnia neki is, hogy álmai, fantáziavilága színes képeiből összerakja a saját útjait. Amikor a szülők számba veszik, miben tehetséges a gyermekük, irodalom, művészetek, sport, tudományok melyik területén lehet valóban kiemelkedő, előfordul, hogy elmennek olyan egyedi tulajdonságok mellett, amelyek a modern társadalmakban a szakmai kiemelkedés mellett hasonlóan fontosak lehetnek. Vannak olyan tudások, készségek, amelyek különösen izgalmasak, mint a vezetői, irányítói tehetség vagy éppen a mediációs, a csoportkohézió megteremtésének képessége. Ezek nem kapnak elég figyelmet, noha talán éppen fontosabbak is, mint a felfedezői diadalra irányuló törekvés. Mert a társadalomnak szüksége van vezetőkre és a konfliktusok elsimítóira, hogy a többiek szabadon szárnyalhassanak vagy keressék a boldogsághoz, szépséghez, elégedett élethez vezető útjaikat.
