Józsa Istvánnal beszélgettünk, aki a tehetseg.hu honlapon többek közt azt olvasta, hogy mindenki tehetséges valamiben, illetve azt, hogy aki képes bármilyen módon segíteni mások tehetségének felismerését és támogatását, az lehet tehetségfejlesztő pedagógus. Ezek után beadta a pályázatokat, és támogatást nyert.
Amikor a Magból Kenyér programjukat olvastam, úgy találtam, hogy ez egészen hasonló ahhoz, amit a gyerekeim csináltak harmadik osztályos korukban, a Teremtéstörténettel ismerkedve – ők akkor egy Waldorf iskolába jártak.
Pontosan innen jön a koncepciónk: ez egy nagyon szép, tíz-tizenegy éveseknek szóló program arról, hogy mit lehet az érintetlen világhoz emberi kézzel hozzátenni, hogy boldoguljunk. Ebben az életkorban a gyerekek lelkesen fordulnak a mesterségek, a kétkezi munka, a valamiből valamit alkotás felé, és ez a tevékenységük már nemcsak játék a különféle szerszámokkal, anyagokkal, hanem próbálgatása is mindannak, ami körülveszi őket a földön, és amiből megalkothatják saját környezetüket.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Az évszakok változása határozza meg a heti foglalkozások tematikáját. Ősszel szántunk, búzát vetünk, az adventi időszakban lelkileg éljük meg ezt a folyamatot búzacsíráztatással, adventi készülődéssel. Idén a farsangi időszakban valamennyi Magból kenyér csoport közös cirkuszi előadást mutatott be, majd tavasszal Vigántpetenden táboroztunk, hogy összegyűjtsük a természet kincseit a kemenceépítéshez, amelyben ősszel, a program végeztével megsütjük saját termésünkből a kenyeret. Nem dolgozunk formális módszerekkel: a kétkezi munka, a csinálás, az élményszerűség, az ingergazdagság kap hangsúlyt – a hagyományos iskolai formák között ugyanis ezzel találkoznak legkevésbé a gyerekek, pedig ez a kisiskolás kor közepén nagyon fontos állomása a tehetségfejlesztésnek, és mindannyiuk valamilyenféle tehetségének későbbi, saját maguk általi felfedezésében. Most például kemenceépítés időszak van. Eleinte sokaknak furcsa volt, hogy egy tanár munkásruhában, sáros bakancsban vagy a feje búbjáig agyagosan rohangál az iskolafolyosón, aztán persze a fél iskola odajött a kíváncsiskodni a kemencénkhez, hogy kicsit összesározhassák magukat – ami nagyon fontos része a munkának.
Feltételezem, elsősorban Budapesten és a nagyobb városokba mennek, mert a vidéki gyerekeknek mindez kéznél van.
Eredetileg valóban budapesti iskolásokban gondolkoztam, aztán lassan kiderült, a lakóhely szerint semmi különbség nincs a gyerekek közt. Így már tavalyelőtt Herenden, később Nagyvázsonyban, Monostorapátiban, Úrkúton, Kapolcson – tehát a Balaton-felvidéken dolgozunk, a Nap Kör Alapítvány vigántpetendi bázisának környékén. A gyerekek, ha nem mélyszegénységben élnek, ugyanannak a modern világnak a részesei, lakjanak bárhol: ugyanúgy a boltban veszik az élelmiszert és tabletekkel, okostelefonokkal játszanak. Sőt, a közoktatásban vidéken érezhetően szűkösebbek a lehetőségek arra, hogy modern oktatási, nevelési projektekhez kapcsolódjanak, amelyekre pedig egy életmód-tudatosabb szülői kör megjelenésével egyre nagyobb igény is van. Az iskolák, amelyekkel együtt dolgozunk, nyitottak voltak a program iránt, sőt a faluközösségek is nagyon sok támogatást adtak: önkormányzati, vállalkozói adományokat, vagy másféle segítséget is kaptunk. A vidéki gyerekek – és ez abszurd – sokszor hátrányban vannak, annak ellenére, hogy az oktatásban kézenfekvő lenne a helyi lehetőségeket, adottságokat szervesen beépíteni a mindennapi gyakorlatba. A föld, a természet, az állatok közelsége és azokkal való találkozás ráadásul jótékony hatással van számos civilizációs problémára is, amelyek vidéken már éppúgy jelen vannak, mint a nagyvárosokban.
Mi történik még ebben a programban, mielőtt munkásruhában jön-megy egy-egy iskolában?
Komoly szervezőmunka, marketing előzi meg azt, csinálunk – ilyenkor, tavasszal dől el, mely további iskolák fogadják be a programot. Akikkel korábban dolgoztunk, azok egyébként nem esnek ki a körből, mert a következő évfolyam megkapja az előző évi termés felét, amit aztán ők elvetnek, így kezdődik minden elölről. A program legszebb pontja az őszi lakoma, amire meghívjuk a következő osztályt, hogy ünnepélyesen megkapják a zsák búzát. A másodikosok ezt várják is – Monostorapátiban például már a tanító néni kérte is, hogy velük is folytassuk a programot.
Értem, hogy segítséggel, de hogyan tudják a gyerekek azokat a munkálatokat végezni, amelyeket annak idején meglehetősen tapasztalt felnőttek csináltak?
Ezeknek a tevékenységeknek nincs semmiféle gazdasági megfelelési kényszere, hiszen nem ezért csináljuk, nem azt akarjuk elérni, hogy teszem azt, azoknak az osztályoknak meglegyen a folyamatos gabonaellátásuk. Egészen kicsi, a gyerekek számára megművelhető területen dolgozunk, ugyanis a folyamat, a magtól a kenyérig tartó út a fontos, az, hogy ezt a csoportok végigjárhassák, tapasztalhassák.
Ebben a tanítók is részt vesznek?
Törekszünk rá, hogy a foglalkozás mind jobban integrálódjon az iskola életébe. A csoportok tanítójának ebben kulcsszerepe van. Nem mindegy, ő hogyan viszonyul ehhez, ugyanis a gyerekek kisiskolás korban a tanítójukat minden feltétel nélkül elfogadják. Nyilván olyan iskolák fogadják be a Magból kenyeret, ahol a pedagógusi kar erre nyitott, így nagyon jók az együttműködések, leszámítva a sok technikai, logisztikai plusz feladatot, ami a hagyományos kereteket néhol feszítgeti. A tevékenység fontos pillanatainál igyekszem pedagógiai műhelybeszélgetéseket is tartani, amikor nemcsak technikailag gondoljuk át a dolgokat, hanem azok pedagógiai céljáról is beszélgetünk. Fontos része a közös munkának a gyermekmegfigyelés is, amely a sok gyakorlati tevékenység miatt sokkal mélyebb, színesebb, érzékenyebb lehet. Új dolgok derülhetnek ki a résztvevőkről, ha csapatmunkában vesznek részt, ahol akár veszélyes szerszámokkal is dolgozniuk kell. A tehetségterületekről nem is beszélve: hányszor hallottam már a kollégáktól, hogy nem is gondoltam volna x-ről, y-ról, hogy milyen kiemelkedő ebben vagy abban.
Említette, hogy a vidéki gyerekeknek is vannak korszerű számítástechnikai eszközeik. Ezzel szemben azt mondja, a gyerekeknek egyszerű tevékenységekre van szüksége, mert ez hiányzik az életükből – miközben látjuk, a világ megváltozott.
Igen, és nincs is azzal semmi baj, hogy a világ nem olyan, mint harminc vagy száz évvel ezelőtt. A számítástechnika az életünk része, nem a pedagógus feladat ezt megítélni, hogy jó vagy rossz, de az egyáltalán nem mindegy, hogy egy gyerek hány évesen kezd el ezzel időt tölteni, illetve hogy mennyi idejét veszi el a későbbiekben. Azért nem érdemes engedni a gyerekeinket hároméves kortól a tévé előtt ülni és kisiskolásként tabletezni, mert sok más, abban az életkorban elemien hasznos és élményszerű tevékenységtől fosztja meg őket ez az időtöltés. Nem kérdés, hogy szükség van-e nagy bevásárlóközpontokra, nem kérdés, hogy a boltból szerezzük-e be az élelmet, mert ma már így élünk, nem is várható el a társadalom nagy részétől, hogy önfenntartó kisközösségben gazdálkodjon. Viszont nagyon fontos, hogy az iskolában ténylegesen megismerkedhessenek a gyerekek azokkal az ősi közösségi élményekkel, és emberi tevékenységformákkal, amelyek hozzávetőlegesen hasonlítanak akár egy iskolai osztályra is, de bármilyen létező közösségre. Ezáltal ugyan játékosan, de elemi fontosságú dolgot tanulhatnak meg a gyakorlatban: az együttműködést, az érdemi kommunikációt, azt, hogy milyen adni és kapni, és milyen a saját személyiségüket kiteljesíteni és ugyanebben támogatni a többieket is. Fontos továbbá megismerni a közvetlen környezetünket, nemcsak az élővilágot, hanem a helyi civilizációt, lehet, hogy viccesen hangzik, de azt is meg kell tanulni egy gyereknek, hogy tényleg észrevegyen másokat – nem digitális eszközök segítségével, hanem „élőben”.
Ez a Magból Kenyér tehát kiterjedtebben gondolkodik arról, mit tud hozzáadni a jelenlegi közoktatáshoz.
A magból kenyér téma metaforikus is, a fejlődés, a tanulás metaforája. Ugyanaz történik a gyerekekkel felnőtté válásuk útján, mint a maggal, amely kicsírázik, gyökeret ereszt, szárba szökken, kivirágzik és teremni kezd. Ez a kép mélyen hathat, bízom benne, mélyebben, mint egy hatásvadász, giccses rajzfilm. És nemcsak a gyerekek számára bír jelentéssel, hanem a szülők, az iskola többi tanulója vagy tanára számára is. A másokra figyelés és érdekérvényesítés összhangjában rejlik egy közösség ereje. A nevelésnek óriási felelőssége van ebben. A Nap Kör Alapítványnak mint Tehetségpontnak talán ez is a legfontosabb pillére: a gyermekek környezetének, az őket körülvevő közösségnek a gazdagítása, színesítése, amely újabb inspirációkat adhat értékes felnőtté válásukhoz. Hiszem, hogy így építhetünk – már kisiskolás korban elkezdve, kiscsoportos demokráciában – mindig megújulni képes, elfogadó és befogadó, innovatív és kreatív társadalmat.
