A versenyszellem vonzásában

 

 

Sokáig gondolkodtam, majd több hazai egyetem orvosi szakjára adtam be a felvételi jelentkezésemet. A döntésben segített a MATEHETSZ (Magyarországi Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) által működtetett Tehetség Piactér program is: ottani mentorom, dr. Vutskits László orvosként végzett, és most mint kutató és orvos dolgozik Genfben. Eredeti témámat, a bioluminiszcencia jelenségét ezért most pihentetem, mert a neurológia kezdett foglalkoztatni, ebben szeretnék elmélyedni. 

 

Az imént említett projektem kapcsán fel szoktam tenni a kérdést: kinek mi jut eszébe a világító élőlényekről? Általában a szentjánosbogarat, bizonyos medúzákat említenek: ezek az állatok kémiai úton nyerik az energiát ahhoz, hogy világítsanak. Ez önmagában is csodálatos jelenség a természetben, a genetika és a szintetikus biológia viszont ma már ott tart, hogy azokat a géneket, amikről fehérjék szintetizálódnak ezekben az élőlényekben, át lehet vinni más szervezetekbe is. Én E.coli baktériumokba helyeztem őket, de elméletileg növényeken is működhet a dolog: képzeljünk el egy utcát, ahol világító fák között sétálunk! Vagy azt, hogy hazamegyünk, meglocsoljuk a kedvenc szobanövényünket, ami elkezd világítani. Mindez korántsem utópia: japánok nemrég kifejlesztették a világító fagyit…

 

A Debreceni Egyetem Arany János Gyakorló Általános Iskolájában kezdtem el kipróbálni magamat versenyeken. Korán rájöttem, hogy inspirál a versenyeken megélt „stresszhelyzet”: szeretem az olyan szituációkat, amikor nem azt kell csinálni, amivel rutinszerűen foglalkozom. Sokat köszönhetek ottani tanáraimnak, akik ösztönöztek a versenyeken való részvételre. A legelső alkalommal, egy matekversenyen, rettenetesen izgultam, emiatt rosszul teljesítettem, de ezt hamar levetkőztem, és jöttek a megmérettetések matematikából, fizikából, kémiából, sőt történelemből és nyelvtanból is.

 

Nem titkolom: picit csalódtam, hiszen a gyakorlások során sokkal jobban mentek a versenyfeladatok, mint élesben, de egyszerűen túlizgultam a dolgot. Ennek a leküzdésében szüleim, testvérem és tanáraim segítettek. Beláttam, hogy kár félni egy versenyen: nincs semmi veszítenivalóm. 

 

Eleinte teszteket kellett megoldani, a gimnáziumba kerülve a kreatív irány erősödött, amikor prezentálni kellett a saját kutatást. Ezek rendkívül jó alkalmak: nagy élmény, ha a közönség csak a projektemre és rám figyel. Ez régóta vonz: egy osztálytársammal az általános iskolában a görög kultúráról kellett előadnunk, mindketten tógát öltöttünk és időutazókként számoltunk be tapasztalatainkról a többieknek. A versenyszerepléseken sokat segít az is, hogy mára elsajátítottam azokat a szófordulatokat, amik kisegíthetnek egy-egy nehezebb helyzetben.

 

Mindent el lehet mondani konyhanyelven, hogy bárki megértse, de ha szakemberek előtt beszélünk, érdemes a tudományos terminológiát jó érzékkel adagolni. Ehhez folyamatosan figyelni kell a zsűrit, de tekintettel kell lenni a közönségre is.

 

Nagyon jól sikerült a felvételim, tetszett a légkör, az osztálytársaim közül is sokan kerültek ide. Maga az iskola is érdekes, egy laktanyából alakították át, így több épületben van: olyan, mint egy mini-campus. Erős iskola a Kossuth, de sosem éreztem a kényszert, hogy muszáj versenyeznem. A tanárok mindig személyre szabottan hívták fel a figyelmet a szóba jöhető versenyekre. Attól is jó iskola a miénk, hogy itt igazi egyéniségek vannak a tanári karban és a diákok között is. Valószínűleg én is kilógok a kortársaim közül, de szerencsémre az osztályomban általában elismerik, amivel foglalkozom és érdeklődnek is iránta. 

 

 

Rengeteg lehetősége van annak, aki a tanórákon kívül is elmélyülten akar foglalkozni valamivel. A tehetséggondozó szakkört tanárnő és dr. Krakomperger Zsolt tanár úr vezeti: itt a tudományos világhoz csinálnak kedvet a 7-12. évfolyamos diákoknak. Projektmunkákon dolgozunk, izgalmas témákkal foglalkozunk, azokról olvasunk, prezentációkat készítünk. Különösen élvezetesek a pro és kontra érvelést gyakorló viták, vagy az, amikor versenyek előtt elpróbáljuk a prezentációnkat és válaszolunk a többiektől érkező „leggonoszabb” kérdésekre is. Ez utóbbinak többször hasznát vettem már élesben is. 

 

Onnan is: anyukám matematika-fizika szakos középiskolai tanár, apu vegyész, krisztallográfiával foglalkozik. A szüleim mindig azt erősítették bennem, hogy azt tegyem, amit szeretek csinálni. Sosem erőltették rám a tudományt, akkor is támogattak, amikor egészen más dolgok érdekeltek. Helyzeti előnyben vagyok, hiszen amikor egy témával kapcsolatban kérdéseim voltak, rögtön tudtam hozzájuk fordulni. 

 

Volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam magamat. A baktériumos projekt elején a dolog nem egészen úgy működött, ahogy azt szerettem volna: „recept” alapján csináltuk a kísérletet, a bacik mégsem világítottak. A mentorom, dr. Bálint Bálint László kérésére végignéztem a jegyzőkönyveket, és így jöttem rá, mi a hiba: az E.coli baktériumok 37 Celsius fokon érzik jól magukat, nekünk viszont maximum 30 fokon lehetett tenyészteni őket, mert a használt fehérjék efölött kicsapódnak. A hőmérséklet csökkentésével módosítottunk a kísérleten és máris működött minden, ez nagyszerű érzés volt. 

 

Ez is egy olyan terület, amit azért szeretek, mert kiszakít a hétköznapokból. Felsőbb éves diákok javasolták, hogy jelentkezzek, először versenyeken indultam, tavaly pedig már szervezőként is elkezdtem itt dolgozni: büszke vagyok, hogy a Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának (TUDOK) sikeres tematikus fordulóján vagyunk túl Debrecenben. A kutató diákok között olyan különleges fiatalok közé kerülhettem, akikkel komoly tudományos kérdésekről és minden fiatalt érdeklő témákról egyaránt lehet beszélgetni.

 

Sok e-maillel, amiktől fontosnak érzem magam. A KutDiák olyan országos mozgalom, amit diákok szerveznek diákoknak: a tizenkét tagú vezetőség koordinálja az éves rendezvényeket, ezek megszervezése, levezénylése a fő feladat. 

 

Sajnos huszonnégyből, de ha bármit tudsz, amivel ezen lehet változtatni, örömmel veszem. Igyekszem előre kitalálni a napjaimat, és listázom, mit kell elintézni: a legjobb érzés, amikor minden sort kihúzhatok és kidobom a papírt. Általában a legkönnyebben megtanulható anyagokkal kezdek, mert ezek gyors sikerélményt jelentenek.

 

Ez hangulatfüggő: ha benne vagyok valamiben és érdekel is, gyorsan megtanulom. De ha épp egy versenyre kellene készülnöm, akkor nehéz a másnapi dolgozatra koncentrálnom. A gyakorlatban alkalmazom a humán etológiát, jutalmazom magamat, ha teljesítem a kitűzött feladatot. Célprémium bármi lehet: alma vagy zeneszám, sorozatepizód vagy film.

 

A pörgősebb időszakokban, amikor a középpontba kerülök, kétségkívül fárasztó, de jó érzés, ezek elmúltával viszont marad egy pici űr bennem. Ilyenkor igyekszem keresni egy olyan területet, ahol továbbvihetem az eredményeket. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy sok új emberrel ismerkedem meg a versenyeken, akikkel hosszú távú barátságok köttetnek. Élőben vagy interneten tartjuk a kapcsolatot, emberi és szakmai megerősítést is kapok tőlük. 

 

Az Ifjú Kutatók Nemzetközi Konferenciáján (International Conference of Young Scientists, ICYS) kétszer indultál és nyertél. Miben más ez a magyar versenyekhez képest?

Lényegét tekintve nagyon hasonló a hazai versenyekhez, leginkább a lépték tér el, de van egy hangulata annak is, hogy egy másik országban más kultúrák képviselőivel találkozhatok. Hasznos volt rájönni, hogy ami nekem evidens, az néhány ezer kilométerre egy kortársamnak problematikus lehet, vagy épp fordítva. Újabb lépcsőfok, hogy nemzetközi zsűri előtt, angolul kell előadni. Indonéziában is izgalmas szituáció részese lehettem: a versenyen kívüli poszterszekcióban ottani diákok járták végig a kiállítókat, őket kellett meggyőzni arról, hogy a projektünk fontos és érdekes. A zsűrivel szemben ők azonnal reagáltak: ha valami nem tetszett, azonnal mentek a következő poszterhez. 

 

A már említett tehetséggondozó szakkörön genetikáról szóló előadásokat hallgattam, amik nagyon tetszettek, de nem sokat értettem belőlük. Egy véletlennek köszönhetően a Debreceni Egyetem egy doktorandusza látott fantáziát a téma iránti érdeklődésemben, így meghívtak az iGEM-re készülő csapatukba. Nagyon türelmesek voltak velem, holott alapkérdéseimet kellett megválaszolniuk, segítettek a vonatkozó szakirodalom beszerzésében és részese lehettem a kísérleteknek is. Az amszterdami siker után felkerestem dr. Bálint Bálint Lászlót, a csapat vezetőjét, így lett ő a világító baktériumos projektem mentora.

 

Ott is az előadás a legfontosabb: be kell bizonyítanom a zsűrinek, hogy kompetens vagyok a témában, majd helyt kell állni akkor is, amikor „vizsgáztatják” az embert. Tavaly előtt pont az ICYS előtt egy héttel zajlott a TUDOK: ezek a versenytapasztalatok kölcsönösen erősítették egymást. 

 

A horvátországi Summer School of Science-en vettem részt, ami egy olyan tábor, ahol a diákok keményen dolgoznak, és még élvezik is. Egész Európából érkező, 11-12. osztályos tanulóknak rendezik a tíznapos, angol nyelvű programot, ahol különböző projektmunkákban vehetünk részt. A táborvezetők ügyeltek a háromfős csapatok összeállításakor a nemzetköziségre, de arra is, hogy senki se a saját szűkebb területén dolgozzon, vagyis fontos volt, hogy új témákra is rálátást szerezzünk. A csapat együtt dolgozik, a tábor közepén és végén be kell mutatni az eredményeket, de pihenésre, közösségi programokra is jut idő. 

 

Mentor szerint bárkiből lehet: aki inspirál, segít a célok elérésében, az előrejutásban. Első mentoraim a tanáraim voltak, akik a kötelező feladatokon túl is foglalkoztak velem, de a szüleimet is idesorolom. A La Femme magazin 50 tehetséges magyar fiatal programjában Horváth-Magyary Nóra kommunikációs szakember lett a mentorom, aki ugyan nem szakmabeli, mégis rengeteget köszönhetek neki. Segített abban, hogyan kell kiállni, mit érdemes csinálni, ha lankad a hallgatóság figyelme. Kérdezni is tanultam tőle: hogyan lehet kérdésekkel rávezetni az embert valamire, amire korábban talán maga sem gondolt. dr. Vutskits Lászlónál pedig nemrég tíz napot vendégeskedhettem Genfben a MATEHETSZ támogatásával. Mesélt a saját kutatóorvosi élményeiről, elmondta, mire érdemes odafigyelni az orvosi egyetemen. Jó lenne vele együttműködni később is.

 

Ebben a pillanatban a neurológia érdekel a legjobban. Vannak céljaim, amiket el szeretnék érni, de inkább a jelenre összpontosítok. Úgy tapasztaltam, hogy ha előre kitalálom, hogy mit akarok és az kiszámítható módon bekövetkezik, akkor unatkozom. Engem pedig az olyan feladatok vonzanak, ahol gondolkodni kell.